Semmi érdemleges, csak a szerencsétlenkedés volt. A repülőgép késett 2 és fél órát, így GuiLinben adtak enni rament, meg 1-1 üveg ásványvizet. Az ülések olyan szűkek voltak, hogy a sztyuvik megsajnálták a Lacit és elvitték előre, ahol nagyobb hely , így elfértek a hosszú lábai. Én végig aludtam az utat, csak egy pillanatra riadtam fel, mikor elértük ShangHait és elúszott alattunk mint egy gyönyörűen kivilágított szőnyeg. Alig tudtam lekászálódni a gépről az álmosság miatt. Ekkor már hajnali 3 óra volt. Közlekedés semmi, természetesen a taxisok nyomultak és kerek 400 yuanért ki is vittek volna a tengerpartra. Na ebből nem kértünk, késöbb persze megbántuk.
Az első metró itt 6 órakor indul, addig ott bóbiskoltunk. A 2-es metróval kereken másfél órát utaztunk a reptértől a buszig, a busz + 1 óra hossza. Szerintem a leghosszabb utat választotta a Mimi, hogy ne kelljen átszállni. Ehhez képest a metróról 2x kellet átszállni, mert a reggeli csúcsban nem megy végállomástól végállomásig minden szerelvény. Délelőtt 10-re értünk haza, majdnem sikerült annyi időt töltenünk az utazással, mintha vonatoztunk volna. Ezután márcsak a pihegés volt. Szóval ennek a napnak sem volt értelme.
Este elmentünk a Tescoba bevásárolni. Hát az valami csúcs volt. Az élelmiszer osztály pénztárosa ekkor látott elöször életében visa kártyát ( kíváncsi lennék a Tesco képzéseire, jó hogy nem a Nobel díj várományosai mennek oda pénztárosnak, de ennyi talán elvárható lenne). Na nem is sikerült fizetnem vele. Pedig a mögöttem kígyózó sorban lévő emberek őszintén drukkoltak a kislánynak, hogy sikerüljön lehúznia végre a kártyát és nekem is, hogy ki tudjam fizetni a cuccot. Szerencsére a Miminél volt készpénz, így megszabadultunk egymástól, a pénztáros kislány és én. Ritka dühös voltam, azt mondtam, na most van elegem Kínából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése