Üzbegisztán, Vabkent, Вобкент

2019. október 3.

Reggel viszonylag korán indultunk Szamarkand felé. Első megállónk Vabkent. 

" A buharai vallási bíró, Burhan-ad-Din Abd-al-Aziz alapítványából épült az új mecset 1198-1199 között. Napjainkra csak a rendkívül díszes minaretje maradt meg. A vékonyabb és karcsúbb, s emiatt a buharainál magasabbnak tűnő építmény 39 m magas, átmérője alul 6,2 m, míg felül 2,8 m. A teljes törzsét váltakozó sávokban, sakktábla-mintázatban díszes terrakotta lapok borítják. Az erkély sztalaktitos konzoljai alatt olvasható az a mázas terrakotta dombormű-felirat, amelyen az építtető neve és az építés ideje olvasható. A rendkívül kecses minaretről már nagyon régóta legendák és mesék születnek. Az egyiket meg is osztom a kedves olvasóval.
 A réges-régi időkben Vabkent híres városának mullái nagyon jó barátságban voltak a szomszédos Sirín város mulláival. Rendszeresen látogatták egymást, eljártak egymás ünnepeire, lakodalmaira, sőt fiaik és lányaik között szerelmek és házasságok is szövődtek. Azonban a buharai emír udvarában a vallási főbíró tisztségét egyszer csak egy vabkenti születésű illető nyerte el, aki azonnal kedveskedni akart szülővárosának. Ebből a célból új mecsetet építtetett olyan minarettel, melynek szépségében, kecsességében és magasságában a fővároson kívül nem volt párja. Meg is változtak ezután a vabkenti mullák. A kedvesség és barátság helyett fensőbbség és lenézés kezdte jellemezni viselkedésüket, amikor a siríni volt barátaikkal találkoztak. – „Nekünk aztán minaretünk van, nektek pedig mi? – Hát semmi, ti falusi földtúrók!” Vége is lett ezzel a barátságnak.
Teltek-múltak az évek, a barátságból ellenségeskedés lett, de az élet nem állt meg, a kereskedés még mindig fontos része maradt a buharai oázisnak. Egyik nap eljöttek a siríni mullák a vabkenti piacra vásárolgatni és eladni különféle termékeiket. A vásárok alkalmával még az ellenségek is leülnek megünnepelni az eredményes adás-vételeket. A siríniek most is együtt ültek a vabkentiekkel, és elkezdtek kockázni. Nem volt szerencséjük aznap a vabkentieknek. Eljátszották először a teljes nyereségüket, utána az eladatlan áruikat, sorra kerültek az ékszerek, majd pedig a maradék pénzek után néhányuk ruhája is a siríniekhez vándorolt. Kétségbeesés kezdett eluralkodni a vabkentieken, hogy immár mihez kezdjenek? 
Egyszer csak egy tiszteletreméltó mulla kitalálta, hogy tegyék fel kockára a minaretjüket azzal a feltétellel, hogy ha a szomszédok azt elnyerik, a többi ingóságot és pénzt visszaadják a vabkentieknek. A hirtelen jött ötlet nagyon megtetszett a már kapzsi sirínieknek, bár először nem akartak belemenni, mert hogyan is vinnék el a minaretet. De éppen arrafelé járt egy helyi bölcs, Naszreddin Apandi, aki azt javasolta, hogy vágják ki a minaretet, ahogyan egy magas és karcsú fát szokás, majd fektessék fel a szamaraik hátára, s így vigyék el a városukba. A siríniek elfogadták ezt az ötletet, és a vabkentiek megint vesztettek a kockadobáson, így elbúcsúzhattak a minarettől. A siríni mullák azonnal felpattantak, a minaret alá sorakoztatták a terheiktől megszabadított összes szamarukat, és baltákkal, csákányokkal, szekercékkel estek neki a minaret tövének. Azonban nem értek el semmi eredményt, csak kicsorbították az összes szerszámukat. Próbálkoztak másnap, majd harmadnap, az összes pénzüket a szerszámaik fenésére és élesítésére költötték, de semmire sem jutottak. Végül feladták és hazamentek. Így a minaret Vabkentben maradt, a tövénél azóta is ott vannak a siríni csákányok és balták okozta csorbázatok és mélyedések. Aki pedig nem hiszi el a történetet, menjen el Sirínbe – lát ott minaretet, nem? Na, ugye!"  Dr. Mordovin Maxim